SörPont Blog

Korábbi cikkeink áttekintették, kik kezdték Magyarországon a házi és a gerillasörfőzést, a saját főzde nélkül, bérelt kapacitásokkal gyártott márkák terjesztését, és azt is, hogyan jelentek meg a piacon a házi sörfőzői szubkultúra szereplői is. Látható volt, hogy egyre szélesebb körben és egyre formabontóbb koncepciókkal jelentek meg az újabb és újabb sörök, elérve az elmúlt szűk egy évben immáron abszolút csúcsrajáratott tempóban. Burjánzani kezdenek a koprodukciók, a projektmárkák, ami egyfelől persze nehezíti a folyamat lexikális feldolgozását, másfelől viszont tévedhetetlenül jelzi, hogy végleg beindult a sörforradalmi vonat.

Az előző két cikkben átnéztük, hogyan jelentek meg Magyarországon a vándorsörfőzők, valamint hogy táboruk hogyan indult rohamos növekedésnek a házi sörfőzés legalizálását követően. 2013 tavaszáig, a – masszív házi sörfőzői gyökerekkel rendelkező – Legenda Sörfőzde megnyitásáig jutott eddig a történet. Ezen a héten a folyamat kiteljesedését tekintjük át, aminek eredményeként mára közel húsz olyan főzde létezik az országban, ami nem rendelkezik saját üzemmel, hanem máshol bérel gyártókapacitást. Ez üdvös folyamat, hiszen, mint azt már korábban is hangsúlyoztuk, a vándorsörfőzdék szinte mindig a kreativitás fő letéteményesei.

Miután legutóbb áttekintettük, hogy mit jelent a házi sörfőzés és miért érdekes, ez alkalommal a történet főbb konkrét, magyarországi szereplőit mutatjuk be, alapvetően azokra szorítkozva, akik utóbb kiléptek a piacra is. Ez nehéz feladat és szinte biztosan nem fog sikerülni teljes körű merítéssel, minden jelentősebb szereplőt végigvenni, de az elmúlt évek sörreneszánszában kulcsszerepet játszó főzőmesterek biztosan sorra kerülnek.

A kétezres évek végéig egyszerű volt a képlet: az főz sört, akinek van sörfőzdéje. Otthon főzni eleve tilos volt, és amíg az internet nem juttatta el sok emberhez az otthonfőzés gondolatát, igazából különösebb igény sem mutatkozott a legalitásra; éles határ húzódott a fogyasztó, illetve a termelő között. És mivel nagyon kevés olyan ember élt az országban, aki tudott és akart volna eladásra sört főzni, de nem volt neki hol, értelemszerűen a vándorsörfőzés sem merült fel mint opció.

Annak, aki ma kezd el tájékozódni a magyarországi sörök felől, elkerülhetetlen, hogy ne botoljon hamar bele a házi sörfőzők létébe, és talán még meglepően is hatna számára, hogy pár évvel ezelőtt ez még távolról sem volt így. De kezdjük az alapoknál: kiket hívunk házi sörfőzőnek?

Az elmúlt hetekben többféle szempontból is megközelítettük, miért nem foglalkozunk kínálatunkban nagyüzemi magyar sörökkel. Míg a sorozat első cikkében általános szempontokat, második és harmadik cikkében pedig különféle kifogásolható alapanyagokat tekintettünk át, ma egy izgalmas technológiai szemfényvesztésre, az úgynevezett high gravity brewing eljárásra térünk ki egy cikk erejéig.

Elmúlt cikkeinkben kitértünk rá, miért gondoljuk általában kevéssé kívánatosnak a magyarországi nagy sörgyárak termékeit, illetve hogy miért nem szeretjük különösebben a kukoricagrízes söröket sem. Az utóbbi témát továbbfejtve ez alkalommal néhány további olyan pótanyagra térünk ki, amelyek ugyan nem kapcsolódnának szükségszerűen a nagyüzemi sörfőzéshez, Magyarországon mégis lényegében kizárólag a nagy sörgyárak termékeinél találkozhatunk velük, ott viszont bosszantóan gyakran. Ez egyfelől szükségszerűen fakad abból, hogy a kapcsolódó technológia gyakran csak nagy volumennél kifizetődő – de persze az sem elhanyagolható szempont, hogy a kisüzemi sörfőzők felvilágosultabb része etikai szempontból sem érzi feltétlenül vállalhatónak a kis technológiai vargabetűk alkalmazását (v.ö. kézműves szemlélet).

Ma Magyarországon egyetlenegy olyan világos sör van, amit az öt nagyüzem egyike állít elő, nem licenc alapján főzött külföldi brandként, hanem saját márkaként, és ne lenne benne kukoricagríz: a Soproni 1895. Minden másban, a Kőbányaitól a Szalonon, a Rákóczin, a Borsodin és a Balatoni Világoson át a Dreherig ott van, ami a több tucat jelöltet figyelembe véve nem túl szép arány. Összehasonlításképpen: a negyvenegynéhány magyar kisüzemi sörfőzde közül talán kettő, ha használ kukoricagrízt, míg például Csehországban vagy Németországban a nagyüzemeknél is elhanyagolható a használata.

Már messziről is jól látható, hogy a SörPont kínálatában csak kisüzemi sörfőzdék sörei szerepelnek, az öt nagy magyarországi sörgyár kínálatát pedig egyáltalán nem érintjük (lábjegyzet, hogy ez utóbbi csak négy szereplőt jelent, hiszen a Heineken Hungária két gyárat is birtokol: a sopronit és a martfűit). Ennek oka persze egyfelől az, hogy a legtöbb nagyüzemi sör szinte mindenhol kapható, de legalább ennyire lényeges az is, hogy az ország nagyüzemei nem igazán készítenek olyan söröket, amiket teljes szívvel ajánlhatnánk vásárlóinknak.

Blogunkon egyszer már kitértünk arra, nagyjából mit jelent szerintünk a sörök esetében a kézművesség. Most néhány bekezdés erejéig újra körbejárjuk a kérdést.

(Folytatás, a cikk első fele itt olvasható.)

A főzde megnyitása egyértelműen mérföldkő a hazai kisüzemi kultúrában, elsősorban annak révén, hogy relatív nagy kapacitással és elképesztően széles szortimenttel dolgozik (a Ratebeer e percben 29 féle sört listáz oldalukon, és mind 2013-ban készült). Mindezeken felül jelentős rekrutációs szerepet is betölt, amint bérfőzési formában az új, feltörekvő házi sörfőző generációnak lehetőséget nyújt arra, hogy a piacon is kipróbálják magukat. Többek közt Tibeer, a Bázis és a Sörök a Möszjő vödréből nevű formáció is a Legendában készíti söreit.