Ma Magyarországon egyetlenegy olyan világos sör van, amit az öt nagyüzem egyike állít elő, nem licenc alapján főzött külföldi brandként, hanem saját márkaként, és ne lenne benne kukoricagríz: a Soproni 1895. Minden másban, a Kőbányaitól a Szalonon, a Rákóczin, a Borsodin és a Balatoni Világoson át a Dreherig ott van, ami a több tucat jelöltet figyelembe véve nem túl szép arány. Összehasonlításképpen: a negyvenegynéhány magyar kisüzemi sörfőzde közül talán kettő, ha használ kukoricagrízt, míg például Csehországban vagy Németországban a nagyüzemeknél is elhanyagolható a használata.

De hogy mi a baj a kukoricagrízzel? Egyrészt az, hogy nem hagyományos söralapanyag, mégpedig azért nem, mert a kukoricát nem tudja magától lebontani az sörélesztő, ahhoz külön hozzáadott enzimek szükségesek. Olyanok, amik az árpában például természetesen jelen vannak, így az képes tulajdonképpen önmagát cukorrá alakítani a malátázás folyamata során. Hasonló probléma az is, hogy a kukorica alkalmazásával a sörgyárak célja sem a minőségjavítás, hanem egyfelől a költségcsökkentés, másfelől a könnyebb eladás. Az első szempont valószínűleg magától értetődő, így inkább a másodikkal foglalkozunk részletesebben.

A sör szeretete - legalábbis a leginkább elterjedt, pilseni jellegű lagersöröké mindenképp - az úgynevezett tanult ízlés kategóriájába tartozik, azaz nem olyasféle velünk született evidencia, mint a hús vagy a cukor fogyasztása. Ennek megfelelően a potenciális fogyasztók nem elhanyagolható százaléka fenntartásokkal viseltetik a komlós, malátás, alkoholos ízkombináció iránt; ebben pedig a sörgyárak jelentős piaci rést fedeztek fel még a XX. század közepe táján. E látens igényre reagálva indult el, nagyban alapozva a szubtrópusi területeken érthető okokból már korábban is kedvelt olcsó, híg sörök modelljére, a kevésbé sörízű sörök fejlesztése.

Ebben két alapanyag sietett a sörfőzők segítségére: a rizs és a kukorica, melyek egyaránt csak külön enzimes bontással tehetőek ugyan alkalmassá az erjesztésre, ugyanakkor ízük sokkal semlegesebb, mint a tisztán árpamalátából főzött söröké, így sokkal vizesebb, felejthetőbb ízű sört lehet belőlük készíteni, még ugyanakkora alkoholtartalom mellett is. Ráadásul olcsóbbak. Mivel a sörfogyasztás pedig világszerte inkább kulturális, mintsem kulináris tevékenység (azaz inkább az önkifejezésnek, a hovatartozás jelzésének, a társas keretek kijelölésének eszköze), az enyhébb íz és az alacsonyabb ár alapvetően a fogyasztók jelentős tömegei számára is inkább előny. Így indult el a söripar azon a hosszú és kevéssé dicsőséges úton, aminek végén az alkoholmentes, gyümölcsös radlerek állnak, melyekben ugyan szinte teljesen eltűnt minden, ami akár egy kicsit is emlékeztetne egy hagyományos pilseni típusú lagersörre (mint a modern sörgyártás őstípusára), de a kulturális üzenetértékéből egy morzsányit még így is hordoz, ezért megfér a szénsavas üdítők és az ásványvizek mellett saját jogán is.

Mindez már túlmutat ugyan a kukoricagríz jelenségén (amivel egyébként kellő gondossággal és kreativitással akár jó sört is lehetne készíteni, mint azt a Rizmajer és a Hopfanatic sörfőzdék közös alkalmi söre, a Popcorn is illusztrálta), de a logika ugyanaz. Kukoricát a kisüzemek többsége Magyarországon nem használ, ellenben a nagyüzemek közül mindegyik, és szinte mindegyik sörükben. A címkék feliratán kívül jól felismerhető a jellegzetesen savanykás, kicsit poshadt ízről és illatról, amit kölcsönözni szokott. Tanácsunk gyaníthatóan senkit nem ér meglepetésként: ne foglalkozzunk az ilyen sörökkel, váltsunk inkább válogatott, grízmentes kisüzemiekre – például azokra, amiket a SörPont kínál.

Képek forrásai:

fitho.in
haldorado.hu
wallpaperzt.com
reklamipar.hu
rizmajersor.hu