A világ jelentős sörnemzetei közül az Egyesült Államok az első, amely nem Európában fekszik - noha hagyományai és eredettörténete egyaránt az Óvilághoz kötik. A következőkben kísérletet teszünk annak összefoglalására, hogyan vált a bevándorlók sokszínű sörkultúrájából a vízízű Millerek és Budok hazája, majd utóbb a kézműves sörfőzés epicentruma.
A korai évtizedek-évszázadok pionír stílusú sörfőzési gyakorlatát követően mindkét fő irányzat jelentős teret nyert Amerikában: a különféle brit ale-ek (stoutok, porterek, stb.) mellett már a XIX. század közepén megjelennek a bevándorló németek élesztői révén a lagersörök is; noha a hűtési és szállítmányozási nehézségek nyomán egyelőre utóbbiak nem terjedtek el túlzottan. Néhány évtizeddel később azonban épp e német családok közül kerülnek ki a technológiai fejlődést gyorsan kihasználva országos terjeszkedésbe kezdő nagy márkák tulajdonosai is (Anheuser-Busch, Pabst, stb.).
A XX. század elején azonban még viszonylag kiegyenlített az angol és a német típusú sörök versengése, noha ez utóbbiak erőteljes terjeszkedésének jelei már kezdtek kézzelfoghatóvá válni. Ekkor azonban jelentős törés következett be az Egyesült Államok söriparában: a prohibíciós mozgalom évtizedes munkája eredményeképp 1920-ban hatályba lép a szesztilalom, betiltva minden 2,75%-nál erősebb alkoholos ital gyártását és forgalmazását. Sokan ekkortól számítják az amerikai sörkultúra elsivárosodását, pedig a statisztikák mást mutatnak: a tilalom 1933-as feloldását követően még mindig 703 főzde üzemelt az országban (1935-ös adat), ami ugyan jelentős csökkenés az 1919-es 1179 darabhoz képest, de még mindig sokszorosa az 1978-ban összeírt 89 (nyolcvankilenc!) darabnak.
A számokból tükröződő, sok évtized alatt végbement központosulás eredményeként a hetvenes évekre szinte teljesen eltűntek a kézműves eljárásokat alkalmazó, kisüzemi főzdék, illetve velük együtt a felsőerjesztésű sörök is. A termelés lényegében kizárólag a pilseni típus híg, kilúgozott utánérzéseire szorítkozott, minden lehetséges gyártási folyamatot a költséghatékonyságnak vetve alá. Ennek ugyan része volt többek közt a malátát kiváltó pótanyagok (kukorica, rizs) intenzív használata is (lévén ízetlenebb, könnyebb testet eredményeznek), azonban érdemes megjegyezni, hogy e két növény használata a gazdasági megfontolásoktól függetlenül is bírt előzménnyel az Egyesült Államokban, ugyanis a korábbi, fejletlenebb mezőgazdasági és szállítási viszonyok között gyakorta nem állt elegendő "nemes" gabona a sörfőzők rendelkezésére.
A nyolcvanas évekre egyértelművé vált azonban, hogy a sör karakter nélküli fogyasztási cikként kezelése kellően sok fogyasztót zavar ahhoz, hogy a piac kövesse igényeiket. Ennek jeleként az évtized elejére kibontakozott az amerikai sörreneszánsz, mindenekelőtt a hetvenes években legalizált házi sörfőzés úttörő szereplőinek tevékenysége nyomán. Több tucat új brewpub és sörfőzde nyílt, így a söripari sokféleség új lökést kapott, és 1990-re már 284 üzem működött az országban. Az új főzdék előtt többféle út is nyitva állt: némelyikük hagyományos angolszász ale-eket kezdett főzni, mások a belga sörökből merítettek ihletet - de a kilencvenes évekre egyértelművé vált, hogy számos amerikai sörfőzde túl kíván lépni a stílusmásoláson és saját hangját akarja inkább megjeleníteni. Ez általában különféle létező sörtípusok amerikanizálásában nyilvánult meg, ami elsősorban a kontinentálisnál jóval markánsabb komlóhasználatban öltött testet, kihasználva az amerikai komlók sajátosan citrusos, intenzív karakterét. Mire a kétezres évekre egyértelművé vált, hogy a söripar fő motorjai a kisüzemek, lényegében verseny alakult ki az egyes üzemek között abban, ki tud komlósabb, erősebb, extravagánsabb sört főzni.
Ezen elhajlások mögött azonban tisztességes, kisüzemi sörök széles derékhada is állt, elnyerve a fogyasztók nagy tömegeinek szimpátiáját is, így - míg a piacot továbbra is uraló klasszikus lagersör-üzemek eladásai évről évre csökkennek -, az ún. független sörfőzdék termelése folyamatosan évi tíz százalék körüli ütemben növekszik. Mostanra az amerikai kisüzemek szabják meg a világ sördivatát, ami ugyan a jelentős sörkultúrájú országokban csak mérsékelten nyer teret, ám az új, feltörekvő sörpiacokon (pl. Olaszország, Dánia, Svédország) egyértelműen meghatározó.
E divat, egyben az amerikai kisüzemi sörfőzés zászlóshajóit az india pale ale-ek és stoutok komlóval felturbózott USA-kiadásai, illetve azok "imperial" kiadásai jelentik. A kifejezés, akárcsak az érintett stílusok, Angliából ered és egy adott sörfajta magasabb alkoholtartalmú, tovább eltartható változatát jelenti. A kultikus szerepre törő extrém erejű és komlózottságú sörök mellett ugyanakkor számos más sör is igen népszerű, a belga apátsági söröktől és witbierektől a hagyományos pale és amber ale-eken át olyan hagyományos, a kezdetleges gyártási körülmények szülte amerikai típusokig, mint a cream ale vagy a gőzsör. Bár végeredményben felesleges túlzottan markáns stíluslehatárolásokat tenni, mivel valószínűleg a Föld közel összes sörtípusával kísérleteznek amerikai sörfőzők, több-kevesebb sikerrel, illetve élen járnak új stílusok megalkotásában is - mint a néhány évvel ezelőtt kialakult cascadian dark ale, avagy barna IPA.
Képek forrásai:
