Mint azt korábban is megjegyeztük már, tagadhatatlan, hogy nem a sörtípusok seregszemléje a legizgalmasabb téma, amiről egy sörbolt írhat. De ha komolyan vesszük az ismeretterjesztő szándékot, egyúttal elkerülhetetlen is, ráadásul már majdnem végére is értünk a témának: azok a sörök maradtak csak hátra, amelyek egyik nagy kategóriába sem sorolhatóak egyértelműen bele.
Talán ismerős lehet még az első néhány bejegyzésből, hogy sem az ale, sem a lager nem rendelkezik olyasféle atombiztos definícióval, mint azt ránézésre (pl. egy Duvel és egy Soproni összehasonlítása során) gondolnánk. Igaz ugyan, hogy az előbbiek szobahőmérséklet körül, rövidebb idő alatt erjednek és az erjedés végén az élesztők felül csapódnak ki; mint ahogy az is, hogy utóbbiak maximum 10 fok körül, legalább három-négy hétig erjednek, alsó erjesztésű élesztőkkel, sokkal kevésbé gyümölcsös-észteres ízekkel, mint az ale-ek zöme. Ezt az idilli-közeli képet megzavarja ugyanakkor, hogy vannak sörök, amik például felsőerjesztésűek, de erjesztésük hidegen zajlik - mint ahogy ennek ellenkezője sem példátlan. Vannak búzasörök, amik lagerélesztővel készülnek, és vannak árpából készülő ale-ek, amik meg búzasörélesztővel. A különféle sörkategorizációs módszertanok - mint az e cikksorozatban alkalmazott BJCP-féle - jellemzően valamilyen módon megpróbálják kezelni ezeket az atipikus söröket is, általában saját kategóriák adományozásával. Ez utóbbinak köszönhető, hogy az elmúlt három cikkben egyáltalán nem ejtettünk szót még hat BJCP-kategóriáról.
Közülük négyről ezután sem fogunk, ugyanis a fűszeres, a füstölt/hordóérlelt és a gyümölcsös sörök még az eddig látott kategóriáknál is öszvérebb csoportosításként fognak össze alapvetően különböző stílusú példányokat, amelyeket csupán az alkalmazott ízesítés/technológia köt egymáshoz. Negyedikként szintén kimarad a különleges sörök kategóriája is, amely minden egyéb hagyományos, kísérleti, stb. típus gyűjtőhelyeként válogat össze mindent, aminek nem jutott saját (al)kategória.
Világos hibridsörök: kölsch, blonde ale és cream ale.
Bővebben a maradék két kategóriáról az úgynevezett hibridsörök világosairól és félbarnáiról ejtünk szót. Az első ezek közül jellemzően a könnyed világos lagersörök keltette kihívással áll kapcsolatban: legismertebb alcsoportja, a Köln-környéki kölsch például az évszázados helyi sörhagyományt újjáformálva jelent meg a XIX. század vége felé. Ekkor a Csehország felől érkező importpilseniek kihívása nyomán határozták el a város sörfőzői, hogy felveszik a kesztyűt és maguk is egy könnyű, komlós világos sörrel állnak elő - de maradva felsőerjesztésű élesztőiknél. Hasonló logika áll az amerikai "szőke ale" (blonde ale) kialakulása mögött is, ám a nagyüzemi lagerekkel való hadakozás szándékának még illusztrisabb példája a - szintén amerikai - cream ale. E kategória nem túl egységes standardjai mögött számos különféle sört értékesítettek a XX. század első évtizedeivel kezdődően, maradva a könnyű, valamelyest komlós világos sör gyártásának szándékánál, de kevéssé törődve ennek technológiai részleteivel. Ennek eredményeként egyformán fordultak elő alső- és felsőerjesztésű cream ale-ek, sőt, még a két típus megfelelő karakterű söreinek összeöntésével is állítottak elő cream ale-t. Noha ez a három fő altípus esetében csupán említési sorrend szerint csökkenő mértékben érvényesül, de a kategória söreit alapvetően könnyeden közepes test, némi érezhető, de nem túl markáns komlózás, minimális erejű gyümölcsészteres jegyek, illetve jellemzően száraz kortyérzet határozza meg.
Félbarna hibridsörök: altbier és gőzsör
A félbarna hibridsöröket jellemzően más megközelítés jellemzi. Két alesetét, a német altbiert és a kaliforniai gőzsört egyaránt egyéni erjesztési körülményeik határozzák meg: míg előbbi felsőerjesztésű élesztővel, de a megszokottnál alacsonyabb erjesztési hőmérsékleten (10 C° körül) készül, addig az utóbbi alsóerjesztésű élesztővel, de a szokásosnál melegebben (15 C° felett) erjed. Az altbier karakterét a komló és az édeskés irányú malátás karakter egyensúlya határozza meg, amit száraz, esetenként olajos magvas lezárás egészít ki. Ehhez igen hasonló a gőzsör is (melyet a legendák szerint elsősorban a kényszer szült, minthogy a XIX. század végi Kaliforniában nem tudtak a lagersör erjesztéséhez megfelelően alacsony hőmérsékletet biztosítani), különbséget elsősorban a technológia, illetve az alkalmazott komlók fajtája jelent. Mindkét típusban előfordul némi visszafogott, észteres gyümölcsösség. Érdekesség, hogy a San Fransisco-i Anchor sörfőzde az egyetlen, amely a típus hetvenes évekbeli eltűnését áthidalva is máig folyamatosan gyárt gőzsört, ráadásul erre hivatkozva le is védették az elnevezést, amelyet így más amerikai sör nem is viselhet nevében.
Néhány további, kevésbé közismert sörtípus: barna IPA, kősör, gose.
A teljes körűségnek még az illúziójára sem törekedhetünk, így csak a méltányosság kedvéért tekintünk át néhány példát, milyen egyéb olyan irányzatok léteznek a sörfőzésben, amelyek akár lehetnének is önálló stílusok, de újdonságuk/ritkaságuk/periférikusságuk miatt mégsem lettek azok, legalábbis a BJCP-nél. Az első esetre a legjobb példa a barna IPA, ami bőven 2000 után került be a köztudatba mint az india pale ale pörkölt malátával megvalósított változata. Mivel a "dark IPA" megnevezés angolul mégiscsak önellentmondást kódolt magában (dark <> pale), először az "india black ale" elnevezés látszott diadalmaskodni, de újabban a "cascadian dark ale" vált jellemzővé. Ha ritkaságra gondolunk, alapvetően két eset lehetséges: az alapanyagok és a technológia. Előbbiek közül a gyümölcsök-fűszerek-egyéb adalékok bírnak egy saját öszvérkategóriával, a kimaradókat így elsősorban a furcsa gabonafélék és pótanyagok alkalmazásával készülő sörök alkotják (pl. cirok, hajdina, burgonya, melasz). A ritka technológiákra a kősör (Steinbier) a legjobb példa: régebben költséghatékonysági okokból szokás volt a faüstökben történő sörfőzés. Ilyenekben viszont a forralás hagyományos, nyílt lánggal történő módja értelemszerűen kizárt, így azt felforrósított kövek sörlébe dobásával váltották ki, ami a kőre hirtelen rákaramellizálódó cukrok révén egyéni karaktert nyújtott a sörnek.
Periférikus vagy egy kihalt (illetve közel kihalt) stílus képviselőjeként, vagy egy kanonizált sörtípus oldalágaként lehet egy-egy sör. Előbbire számos példa adott, bár ritka, hogy valamelyikre legyenek kereskedelmi forgalmú példák is - mint amilyen a porosz, utóbb lengyel grätzer-grodziskie (egy savanyú füstölt búzasör), vagy a Lipcse könyéki gose (egy sóval és korianderrel fűszerezett búzasör). A más típus oldalágaként önállóságot nem nyerő sörfajták esetében általában bőven vitatható, különböznek-e annyira, hogy külön érdemes legyen számon tartani, dehát nincs ez másként az elmúlt cikkekben áttekintett kategóriák jelentős része esetében sem. Ilyen altípus a BJCP esetében például a cseh barna lager, a világos mild, vagy éppen a rozs-IPA.
