Mostanra nagyjából végigvettük többé-kevésbé mindegyik nemzetközi szinten is jelentős sörnemzet sajátosságait, így idő továbblendülni a második vonalra. Ide soroljuk, tökéletesen önkényes módon, egyfelől a régi tradíciókkal bíró, ám méretük-hírük okán kevésbé jelentős országokat, illetve azokat, amelyek csupán az elmúlt években kezdtek megjelenni a sörvilágtérképeken. Olaszország egyértelműen az utóbbi csoport tagja.
Eléggé közismert mozzanat, hogy az ókorban nagyjából a Római Birodalom legnagyobb kiterjedése jelezte a borhatárt is, melyen túl bizonyos irányokban - elsősorban északon - különféle sörszerű italokat ittak. Ezek a római megítélés szerint nem képviseltek különösebb kulináris értéket, noha a germán törzsekkel szembeni különféle interakciók nyomán az ital egyértelműen ismert volt a Birodalomban. Ezt követően azonban évszázadokra eltűnt a sörfogyasztás szokása az olasz területekről, és csak a Garibaldi-féle egyesítési mozgalom idején ütötte fel újra a fejét. A XIX. század második felében több tucat sörfőzde nyílt az országban, melyek azonban - meglehetősen hasonló portfóliót képviselve - elsősorban pilseni típusú tömegsörök gyártására szakosodtak. Ekkor nyíltak meg olyan, ma is híres gyárak, mint a Birra Moretti, a Peroni, vagy épp a milánói Dreher.
A korábbi évszázadokról örökölten magas borfogyasztás és a sörgyárak efféle termékstruktúrája nyomán nem meglepő, hogy az olaszok egy főre eső sörfogyasztása az egyik legalacsonyabb Európában. Ennek dacára a 2000-es években erős változások indultak el az ország söriparában, két fő okból: egyfelől a nemzetközi trendek felkeltették az olaszok figyelmét is a sörben rejlő kulináris lehetőségekre, másfelől pedig - ami minden megújuló söriparú országban visszatérő elem - 1995-ben az ország legalizálta a házi sörfőzést. E két fejlemény összjátéka nyomán mára nagyságrendileg négyszáz kisüzemi sörfőzde nyílt Olaszországban.
Az új főzdéket egyfelől markáns belga és amerikai ihletettség jellemzi, de határozottan erősen jelenik meg az újító szellem is - érdemi tradíciók híján. A kísérletezés egyik fő terepét a különböző ízesítőanyagok adják: a Genova melletti La Superba például bazsalikommal, míg az ötven kilométerrel odébb működő Le Baladin többek közt füstölt lapsang souchong teával főz sört. Utóbbi számít az újhullámos olasz sörfőzés egyik legismertebb epicentrumának, jól illusztrálva egyúttal, hogy a kisüzemek reneszánsza még mindig elsősorban északra koncentrálódik. A másik irány, amerre az olasz söripari kísérletek gyakorta elindulnak, már a helyi jellegű, tradicionális alapanyagokra irányul - annyi csavarral, hogy a tradíció esetükben nem sörfőzésből, hanem egyéb kulináris hasznosítási módozatokból áll. Az irányzat legjobb példái a durumbúzából és a gesztenyéből (két hagyományos lisztalapanyagból) készült sörök. Magyarországról egyelőre nem látszik feltétlenül élesen, de a jövőben bizonyosan érdemes lesz figyelni az olasz kisüzemre.
Képek forrásai:
