A csehek, németek és britek után egy igazán híres európai sörnemzet maradt ki eddig listánkról: a belga. Pedig a belga sörök a sörvilág sztármutatványosai, amiket mindenki mindenhol ismer és különböző bizonyosságú legendák sorai övezik. Nem túl meglepő módon ez utóbbiak egy része igaz, más része nem - de kezdjük az ismerkedést az elején.
Tekintsük át, mitől is számítanak unikálisnak a belga sörök. Az igazán ismert szempontok közül valószínűleg a különleges stílusok, a sajátos összetevők, a magas átlagos alkoholtartalom és - mindenekelőtt - a trappisták említendőek. Ezek közül az első említés tagadhatatlanul igaz; a belga sörfőzők igen régóta hívei az alkotói individualizmusnak és a kísérletező szellemnek (egyből kapcsolódva a második említéshez), így tényszerűen is állíthatjuk, hogy a belga söröket gyakorta jellemzik teljességgel sajátságos receptek és ízharmóniák. Ennek egyik oka az élesztőhasználat: Belgiumban kiemelkedően sok változatát használják a Saccharomyces cervisiae felsőerjesztésű élesztőnek, melyek mind másképp és másképp adaptálódtak a különféle arányban és mértékben felhasznált malátákhoz, pótanyagokhoz és alkoholtartalmakhoz, így más és más ízeket hoznak ki azokból. Lényegében minden ismertebb sörfőzde saját, szigorúan őrzött törzseket használ sörei főzéséhez, többé-kevésbé garantálva az egyéni karakter fenntartását.
A sajátságosság másik fő oka a pótszerek széles körű használata. Belgiumban, érdekes módon, a sörfőzők kevéssé a komlózásban élik ki alkotási vágyukat, inkább a maláta hasznosítására és fűszerezésére helyeznek hangsúlyt. Ennek eredményeként például a nem-búzasörök jelentős hányada is tartalmaz valamennyi búzamalátát, illetve szinte mindegyik erősebb sör jelentős mennyiségű cukor felhasználásával készül. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy 9-10%-os sörben nem feltétlenül van jelen különösebben sok maláta, és az alkoholtartalmat elsősorban az elerjesztett cukor biztosítja, egyszerre könnyű ivású és erős söröket hozva létre. Ráadásul gyakorta nem is valamilyen hagyományos cukortípus, hanem a kandiscukor néven ismert sötétbarna invertcukor felhasználásával - melynek révén az sem példátlan, hogy hagyományos, világos pilseni malátából állítsanak elő sötét söröket. A cukor természetesen csak egy a számtalan pótszer közül, amely mellett a különféle fűszerek söripari hasznosítása is hosszú múltra tekint vissza Belgiumban. Ilyen például a koriander, a kardamom, a narancshéj vagy a malagétabors, hogy csak az elterjedtebbek közül említsünk néhányat.
A kimeneti oldalon mindez olyan dedikáltan belga stílusokat jelent, mint a witbier, a belga világos ale, a saison, a különféle savanyú ale-ek (flamand barna és vörös ale, lambicok) és belga erős ale-ek. Ezek egy részénél a játék részét képezi a hordóérlelés, illetve különféle vadélesztők, tejsavbaktériumok alkalmazása is. Nem feltétlenül igaz azonban, hogy létük valamilyen legalábbis középkori tradíció továbbéléséhez köthető: a belga söripart igencsak hektikusan formálta az ország hasonlóan hektikus történelme. Ennek részeként 1822-ben az aktuálisan uralkodó hollandok a cefrézőkádak mérete alapján vetették ki a sörfőzők adóit, így hirtelen a minél töményebb sörök előállítása vált azok gazdasági érdekévé. A fogyasztók azonban hozzászoktak az új stílusokhoz, így számos korábbi (gyakran szintén obskurus) sörtípus tűnt el vagy élt tovább más formában.
A XIX. század vége azonban hanyatló időszakot jelölt Belgiumban: az olcsóbb angol és német importsörök kiszorították a helyi sörfőzőket, akik így rendkívül alacsony alkoholtartalmú, silány, olcsón előállítható sörökkel próbáltak túlélni. Noha az 1900-as évek elején történtek sikeres próbálkozások a dicsőségesebb sörmúlt feltámasztására, igazán jelentős hatással végül egy 1919-es szabályozás bírt, amely betiltotta az égetett szeszek kocsmai kimérését, egészen 1984-ig hatályosan. A megjelenő piaci űrt a sörfőzők erősebb és erősebb sörökkel próbálták - sikeresen - betölteni, megteremtve az alapjait a belga sörök reneszánszának. A többé-kevésbé töretlen fejlődést ugyan visszavetette a lagersörök belgiumi térhódítása (a termelés zömét ma is olyan alapmárkák teszik ki, mint a Jupiler vagy a Stella Artois), de - részint az exportpiacok felé forduló stratégiák révén - a lagerexpanzió nem járt a helyi sörtípusok eltűnésével. Sőt, amint az utóbbi évtizedekben más országokban (főként az USA-ban és Nagy-Britanniában) is felívelt a kézműves sörfőzés csillaga, a belga sörkülönlegességek egyszerre hatnak az említettekre termékenyítőleg, illetve vesznek át új megközelítéseket azoktól - például az intenzívebb és változatosabb komlózást.
A cikk elején feltett különlegesség-szempontok közül a magas alkoholtartalom hátterét immáron lefedtük, így csupán a trappisták szerepe maradt hátra. Akárcsak Európa más tájain, Belgiumban is az apátságok számítottak a sörfőzés technológiai motorjainak, így mintaként szolgáltak a világi főzdéknek. Jelentősen rontja ugyanakkor a mai trappista sörök autentikusságának hitelét, hogy a napóleoni háborúk idején a kolostorokat feloszlatták, így azok csupán több évtizedes kihagyás után (de az Orval például csak 1926-ban) kezdték újra a főzést, valószínűleg nem ott véve fel a receptek fonalát, ahol a francia katonák megszakították azt 1797-ben. Ettől függetlenül fogyasztói szempontból is értékes védjegy a trappista logó, amelyet csak az adott rendházban, annak tagjai felügyelete alatt előállított sörök viselhetnek - mégha maga a főzés és a fejtés általában világi alkalmazottak bevonásával is valósul meg. A világ nyolc trappista sörfőzdéje közül hat belgiumi, ám számos további sörfőzde is készít a szokásos trappista stílusokat (dubbel-tripel-quadrupel) követő söröket - ezek azonban csak "apátsági" néven forgalmazhatóak.
Képek forrásai:
leedsguide.co.uk
colourbox.com
incervisio.com
monasterygreetings.com
