Noha Magyarországhoz földrajzilag a cseh sörök vannak közelebb, Európa vezető sörhatalma vitathatatlanul Németország. Primátusa ráadásul igencsak régről eredeztethető: amellett, hogy az ókor germán törzsei is a sör egy akkori fogalmaknak megfelelő változatát fogyasztották, Németországban tárták fel a legkorábbi dedikált sörfőzde romjait a római korból, amely immáron nem egy pékműhely vagy egy paraszti háztartás melléktevékenységeként, hanem elsődleges tevékenységként főzött sört. A tradíció mélyítéséről a középkorban elsősorban a kolostorok gondoskodtak, ám amint tevékenységük egyre jobban professzionalizálódott, a kor világi szereplői is egyre nagyobb arányban álltak rá a kereskedelmi sörfőzésre. Ez utóbbiak azonban kevésbé törekedtek a minőséggel, mint a szerzetesek, így - több próbálkozás után - elsősorban a megbízhatatlan minőség elleni küzdelem vezetett a híres-neves tisztasági törvény, a Reinheitsgebot 1516-os bevezetéséhez.
Emellett a történészek ma már számos egyéb valószínű magyarázatot is felhoznak a törvény kapcsán, például hogy igazából a sörfőzők árpahasználatra szorítása volt az igazi cél, csökkentve a búza és a rozs iránti keresletet, ezzel egyúttal a kenyér árát is. Akárhogy is, a német sörfőzés egyik fő fordulópontja egyértelműen a Reinheitsgebot, évszázadokra biztosítva, hogy sörként csak és kizárólag árpa, víz és komló felhasználásával készült italt árulhassanak az országban. (Mivel a XVI. században az élesztő mibenlétét még nem ismerték, az a törvényben sem szerepelt.) Jelentőségének különös súlyt ad, hogy az eredetileg bajorországi rendelet a német egyesítéssel 1871-ben a teljes Német Birodalomban érvényessé vált - mellékesen rengeteg tradicionális, ízesített helyi sörtípus eltűnéséhez vezetve az északi tartományokban.
A következő jelentős fordulópont már jóval észrevétlenebbül fejtette ki a hatását: a pilseni sör 1842-ben kezdődő diadalútja szép lassan, bő száz év alatt, de a hatvanas évekre teljesen bevette Németországot. A modern, nagyipari sörfőzdék által terjesztett divat eredményeként a XX. század végére (és napjainkra) pils típusú sörök teszik ki a német sörgyártás abszolút többségét, háttérbe szorítva olyan, a II. világháború előtt még jóval népszerűbb típusokat, mint a bajor barna. Feltűnhet, hogy a nagyüzemek hatásáról csak az 1960-as évek kapcsán írunk: ez nem véletlen, sőt, rámutat Németország sörpiacának egyik legsajátosabb jellegzetességére. Óriási méretei dacára, ugyanis, rendkívül elaprózott, a termelés derékhadát városi és regionális kis- és középüzemek teszik ki, olyannyira, hogy a legjelentősebb szereplő, a Radeberger csoport is mindössze 15%-os szeletet tudhat magáénak. Jellemző adat, hogy a nyolcvanmillió lakosra nagyjából 1300 főzde jut, azaz bő hatvanezer emberre egy. Ugyanez az arányszám Magyarországon hozzávetőlegesen 220 000:1.
A tisztasági törvény eredményeként - amit egyébként az Európai Bíróság egy 1988-as ítélete, francia panaszra, hatályon kívül helyezett, így azóta egy átmeneti szabályozás helyettesíti - máig toronymagasan dominálnak a pótszerek nélkül készített, zömükben alsóerjesztésű sörök az országban (leszámítva a keletnémet állam tér- és időszeletét). A pilsek mellett ez főként märzeneket, schwarzbiereket és különféle baksöröket jelent, de a bajor búzasör is meglehetősen népszerű. Mindezt továbbra is árnyalják a regionális preferenciák fennmaradt különbségei: északon a savanyú berlini búzasör maradt meg helyi különlegességnek, Köln környékén a kölsch, Düsseldorf környékén az altbier, Bambergben a füstölt sör. Egyre gyakrabban hallani ugyanakkor, hogy a meredeken zuhanó német sörfogyasztási számoknak is a Reinheitsgebot szelleme az oka, mivel gátol bárminemű újítást, sokszínűsítést, az újabb korosztályokat a sörüdítők és long drinkek karjaiba taszítva. Kívülről aligha lehet eldönteni, ez igaz-e, mindenesetre az ezredforduló óta tapinthatóan nőtt az új stílusú, jellemzően ale-ekre specializálódó brewpubok száma, sőt, több korábban kihalt sörtípus feltámasztására is történtek próbálkozások. Ennek legismertebb példája talán a Lipcsében honos, sóval és korianderrel készített búzasör, a gose; de az utóbb Grodzisk néven Lengyelországhoz került poroszországi Grätz füstös búzasöre is hasonló utat jár be éppen. Valószínűnek tűnik, hogy az újító próbálkozások még jó darabig kuriózumszámba fognak menni, mindenesetre a csereszabatos német pilseniek egyeduralmának mindenképp egyre több kihívója akad.
Képek forrása:
